Turi, a néptanító


Barota Mihály:

TURI, A NÉPTANÍTÓ

Turi Sándor, az egykori paszabi tanító – élete és munkásság máig példaértékű emberi – nevelői magatartást manifesztál azzal, hogy 48 éven keresztül felvállalta Paszab község iskola és felnőtt korú lakóinak úgyszólván valamennyi gondját. Mint minden nagy formátumú sze-mélyiség, ő is rendhagyó módon viselkedett: szükségből kovácsolt erényt. Mint a népmese hőse, ő is bírta a harcot erővel, bátorsággal, mert hajtotta a népért minden áldozatra kész er-kölcsi magatartás szenvedélye, a népből jött és a néphez mindhalálig hű értelmiségi felelős¬ség-tudata.

Paszabon a századfordulón a kevés szántóföld mellett a jó¬szágtartás, a halászat, a pásztor-kodás, a kendertermelés, a dohánykertészet biztosította a lakosság megélhetését.

Turi Sándor 1910-ben ezzel a valósággal találta szembe ma¬gát. Az iskolában tanítványai megtanulták, hogy mindenre oda kell figyelni: meg kell ismerkedni a tankönyvekben, köny-vekben felhalmozott ismeretekkel, de kisebb figyelmet érdemelnek azok a bölcsességek, ame-lyek ott vannak az idősebbek tapasztalata¬iban és munkájukban. Korán felismerte, hogy a taní-tónak a ka¬tedra csak az egyik foglalatossági területe, figyelmét a falu egész életére kell irányí-tania. Egyik írásában arról szó: „Már akkor sem az iskolát kerestem, hanem a népet. Az iskola csak része a falunak… igazi munkahelyünk mindig az egész község...” Olyan emberi kapcso-latokat igyekezett teremteni, melyek révén Paszab egy kis központ lett, ahol – a találkozá¬sok és kapcsolatok világában – tanítványai szélesebb látókör¬re, alaposabb ismeretekre tettek szert. Úgy kellett megszer¬veznie a munkát, hogy jusson idő mindenre. Hajnali négykor már talpon volt, lakása az iskola kis szobája, ott készítette elő az oktatási eszközöket. Státusza „kistanítói” állás. Az 1-11. osztályos tanulók oktatója, fizetése a pályakezdés elején 33 korona 33 fillér.

Már akkor egymásnak adták látogatói a kilincset: egyik a karjára, másik a lábára panasz-kodott; volt, aki házépítési dolgokban is kikérte tanácsát. Üres kézzel egyik se jött, tud¬ták, hogy szereti a régi holmikat, korsókat, tányérokat, cse¬repeket. Az iskolai órákra nagy gonddal készült, a tankönyvi fogalmakat, összefüggéseket a családi életből vett szemléletes példákkal igyekezett megértetni. A mondatrészekről volt szó: „A szekérben is van egy soroglya, van lőcs, van kerék. Másként hívják őket, pedig ugyanannak a szekérnek a részei. Így van ez a mondatrészekkel is.” Dolgozatjavítási óra: „Mondjátok meg, hogyan hozzák haza ősszel a kukoricát a mezőről? – Csak úgy felrakják a szekérre, te? – Nem, összekötik kévébe.  – Mivel? Kötéllel. – Látjátok, ilyen kötél a pont is.” Vezető tanítóként, beosztottként mindig az ő sze-mélyes példája, szorgalma, ügyszeretete határozta meg a nevelői közösség életét. Az ellenőrzési naplókban, iskolalátogatási jegyzőkönyvekben olyan megállapítások voltak, amelyek azt bizo¬nyították, hogy az iskolai munka minden területén rend van, igen jelentős hatékonysággal ne¬velnek, a szertári felszerelést öntevékeny módon maguk készítette eszközökkel pótolták, az órákra gondos vázlattal készültek, a naplókat gondosan vezették, a tantermeket ízlésesen díszítették, az iskola környéke tiszta, a tanulók fegyelmezettek, nevelőikkel szemben tisztelet¬tudóak, még a nagyobb iskolák sem tudtak ilyen jó eredményt elérni. Magam látogattam tanítási óráit, és meglepetéssel láttam, hogy milyen szemléletes képi nyelven (szólásmon¬dá¬sokkal, hasonlatokkal, közmondásokkal stb.) világított meg egy-egy fogalmat. Óravezetése gondol¬kod¬tató és cselekedtető volt, és mindig eleven, színes, humoros, tréfás hangulatú.

Az ő kezdeményezésének köszönhető volt az ötvenes évek elejére kialakult iskolamúzeum. Több évtizedes gyűjtőmunka (főként idős Turi Sándor és ifjabb Turi Sándor keze nyomán) eredménye. A tanterem falán táblák, tárlók szép sorban elhelyezve, ilyen feliratokkal: halászat, pásztorélet, földművelés; a szövés eszközei, a dohányosság és más mesterség tárgyi eszközei; található volt itt kőkorszaki eszköz, szerszám, rovásírásos falitáblák; az egyik falrészen sáros-pataki tányérok, tálak, kancsók stb. Az egyik táblán ez az írás: „Az emberiség története ki-csiny¬ben ott tükröződik gyermek életében. Ahogyan a gyermek újakkal cserélgeti megszokott játé¬kait, az emberi művelődés is állandóan rombolja a régit és építi az újat. Ennek a folyamatnak eredménye a műveltség.”

Turi Sándor maga is tanulva tanított, vérében volt a népi gondolkodásmód. Arra nevelt, hogy ápolják a hagyományokat, ám fogadják be az új ismereteket is. Megélte, életével kimagasló¬an példázta azt a magatartást, amelyre Apáczai Csere János ösztönzött: „Keresve keresd az alkal¬mat, hogy vagy magad tanul¬hass, vagy másokat taníthass... Ha az alkalmatosság magával hozza és kitelik tőled, tanító légy.” Sokrétű, kiemelkedő ha¬tékonyságú munkáját Kiváló Tanító ki¬tün¬tető címmel ismerték el. A faluba látogatókat gyakran meglepte egy-egy humoros, szel¬lemes aforizmával, példázattal, adomával. A példa kedvé¬ért: „Csak nehogy úgy járjanak ve¬lünk, mint a vásáros ember az árussal! – Miért, az hogy járt? – kérdezték. – Az árus végig¬mustrálta az eladó lovát, és ekként vélekedett: Ha ennek a ló¬nak a hátulja olyan volna, mint amilyennek az elejének kellene lennie, akkor ez a ló nagyon jó ló lenne…”

Azokban a vaskos dossziékban, amelyeket az Adattárban és Patakon őriznek, számtalan fel¬jegyzés és tanulmány, igen sok saját gyűjtésű folklóranyag van. Ezeket szerette volna Paszab monográfia címen megjelentetni, sajnos súlyos betegsége meg¬akadályozta a terv kivitelezé¬sében, reméljük, a mai nemzedék jóvá teszi, és Turi Sándor teljes anyagát meg fogják jelen¬tetni!

Ismeretes, hogy 1954-ben a szabolcsi nevelőket Turi Sándor képviselte a falusi pedagógusok országos konferenciáján. Az igen nagy érdeklődéssel fogadott hozzászólásából kitűnik, hogy valóban néptanító volt, a szó legteljesebb, legnemesebb ér¬telmében. Kritikai észrevételeiből néhány gondolat: „A hoz¬zászólások után az az érzésem, hogy olyan lett a pedagógia, mint az a bizonyos gyümölcs, amelyről kérdezte a gyerek, mi a neve. Azt mondták, hogy veres szilva. Amikor pedig megkérdez¬te, hogy miért olyan kék, azt a választ kapta, mert még zöld...” Sok szó esett ezen a tanácskozáson a pedagógia új „útszakaszáról”, amelyhez 1954-ben a pedagógus társadalom el¬érkezett.

Ehhez is volt Turi Sándornak kritikai észrevétele: az em¬berek, a pedagógustársadalom olyannak látja ezt az útszakaszt, mint az országutat, amelyen ki van írva, hogy javítás alatt áll. Így aztán legtöbbször nem rajta, hanem mellette megyek. Turi kifogásolta, hogy a tanácsko-záson sok szó esett a valóban fontos kérdésekről, csak egyről nem esett szó, a népről, melyet a falusi tanítók alakítani, formálni akarnak. Rámuta¬tott: „A nép lelkének ismerete a legtöbb tanító előtt valami nagy újság és elérhetetlen dolog, pedig ahogy a földművelésben rájöttek arra, milyen fontos a talajvizsgálat, éppen úgy ide¬jében meg kell kezdeni a mi területünkön is ezt a talajvizs¬gálatot.” Hangsúlyozta, hogy a nép élete mesékben, szokások¬ban, a régi hagyomá¬nyokban fellelhető, a tanítóságnak az a nagy feladata, hogy „megismerje a magyar falut, benne a falusi lelket”.

A népélet sokrétű hagyományával, világával való ismerkedés nyomán ébrednek a tanu-lókban olyan érzelmek, amelyekből sarjad a szülőföldhöz való kötődés, ebből pedig kitere-bélyesedik a tágabb hazához, a néphez, a nemzethez való tartozás érzése és tudata. Ezért figyel¬meztetett szüntelen a népi hagyományokhoz való hűségre. A népi vélekedés szerint „a nemzeti hagyományok ápolása nélkül a népoktatás is olyan, mint a karácsonyfa: te¬leaggatjuk minden¬féle dísszel, csillogó cifrasággal, de nincs gyökere”.

Turi Sándor akkor is egy volt faluja népével, amikor közsé¬gük szépítése, fejlesztése érde-kében – 4.000 gyalogos munkaó¬rai munkával, 3.000 szekérfuvarral – kellett öntevékenyen cse-lekedni. De akkor is jelen volt, amikor a község lakosságára kiszabott beszolgáltatást – még a legszegényebbektől is – könyörtelenül behajtották. Feljegyzéseiben ezeket az eseményeket is dokumentálta.  Aligha volt olyan területe a népéletnek, ami¬vel ne lett volna kapcsolata.  Még a halálos ágyon is fogadta a betegágyához elzarándokoló debreceni tanítóképzősöket, és a maga humoros, tréfás modorában intelmekkel, tanácsokkal látta el őket.

Turi Sándor példaember volt, aki egész életével arra nevel, hogy a magyar tanítónemzedékek képesek legyenek a változó vi¬lág kihívásaira akként válaszolni, hogy nemzetünk, népünk erköl¬csi-anyagi-szellemi felemelkedését a jövendő évezredekre is biztosítani tudjuk.

(Pedagógiai Műhely, Nyíregyháza, 1991. november)